2008. április 9., szerda

Barátok

Úgy tapasztaltam,-ugye már 29 vagyok,vannak tapasztalataim-,hogy ebben a mai világban rendkívül nehéz igazi barátot találni.Ezzel nyilván nem mondtam újat.Ideiglenesen,pár évre találtam csak ilyeneket,aztán az Élet továbbsodort mindenkit.
Nehéz úgy megtartani egy barátságot,ha többszáz km választja el az embert a másiktól,nem is sikerült eddig.Hiába a tömegkommunikáció,ha nem beszéltek,nem találkoztok egymással nap mint nap,ellaposodik a kapcsolat.
Értem én,hogy mindenkinek más az élete,gondjai,örömei,de én személy szerint nagyon ki vagyok éhezve egy igazi barátnőre,olyanra,mint általános iskolában volt.Nem sorolom az ismérveit,mindenki tudja.Azért párat:ne kelljen magyarázkodni,ha nem válaszolok azonnal az íméljére;szeressen úgy ahogy vagyok;bár minden hibámat ismeri,ne éljen vissza egy gyengémmel se....
Egy volt kolléganőm azt mondta egyszer,egy férjes asszonynak nincs szüksége barátnőre.Hát nagyot tévedett!
Mondjuk,megverte a ragya,ha a férjednél jobban meg tudsz beszélni mással valamit,de egy nőnek mindig szüksége van egy nőnemű bizalmasra.
Van aki hisz a nő-férfi barátságban,én nem.Most kapaszkodjatok meg:azért van egy fiú barátom!11éve ismerem és még egyszer sem kellett csalódnom Benne,amit mindenkiről nem mondhatok el!Mindig ott van,ha kell,de sose érezteti,ha hetek óta nem kerestük egymást.Lehetett volna köztünk egyszer régen komoly kapcsolat is,mégse lett,ezért vagyunk ilyen jóban.A Gábor is ismeri és ugyan nem járunk össze Vele,meg a Menyasszonyával,azért bírják egymást.
Vagy most akkor mégis hiszek?Nem tudom,talán ebben az egy esetben kivételt teszek.
A házunkban lakó Kinga és a Kisfia is nagyon szimpatikusak voltak.Tavaly ősszel kezdtünk el barátkozni és nagyon jól megértettük egymást,erre most úgy néz ki,kényszerből elég messzire költöznek tőlünk,máshol kapott álláslehetőséget.Úgy utálom ezt!
Az a nagyon nagy szerencsém,hogy a Férjemmel olyan jól megértjük egymást!Ha nem a férjem lenne,talán Ő lenne a legjobb barátom.Nagyon toleráns,nyíltszívű,türelmes,és nem ítélkezik anélkül,hogy meg ne ismerné jobban az adott témát.Nagyon alapos,ha eltervez valamit,utánanéz több fórumon is a témának,ezt imádom benne!Képes megváltoztatni a véleményét,ha kiderül,rossz volt az első benyomás.Nahát,nem mondjátok,hogy már megint egy férfi-nő barátságot elemezgetek?
Természetesen rengeteg nagyon jó ismerősöm van,de én nem tudom olyan könnyen kimondani a "barát" szót bárkire.Egy baráttól elvárom,hogy megmondja őszintén a véleményét és ne beszéljen félre,de szándékosan,a hibáimat felismerve ne döfjön hátba!
Olyan faramuci helyzet is kialakult,hogy van egy fiatal nő,akivel úgy érzem,nagyon jó barátok lehetnénk....ha nem az exem barátnője lenne.Így azonban van kettőnk közt egy kis távolságtartás,pedig nem Ő volt az oka a szakításnak és én sem jelentek semmilyen veszélyt a kapcsolatukra,mégse lesz szorosabb a kapcsolat.
Szóval van is meg nincs is.Egyelőre beérem ezzel,aztán hátha szerencsém lesz egyszer!

4 megjegyzés:

Sziszialice írta...

Szióka! Teljesen egyetértek veled, igazad van! Valahogy hasonlóan gondolkodom én is!;-)
Köszi a hsz-t a blogunkban, aranyos vagy! Nórika egy tünemény!
Minden jót nektek, puszi: Alízanyu

Csengeanya írta...

Szívemből szóltál Kata! Fele királyságomat adnám egy ilyen barátnőért!
CsengeAnya

ilgya írta...

A barátság az egyik legfontosabb dolog a világon! Szép gondolatok:)

Regi írta...

Én tudod mikor jöttem rá arra, hogy a barátság mennyire illékony (mármint, ahogy te írtad, hogy tovább sodor tőle az élet, vagy megváltozik valami)? Már középsulis koromban! Akkor nagyon fájt a felismerés, de azóta realzálom, hogy ne legyenek hiú ábrándjaim, hanem inkább örüljek azoknak, akik vannak! Mégha messze is élnek, és csak ritkán tudunk beszélni, akkor is örüljek, hogy egyáltalán vannak ilyen barátnőim!! Akikkel hónapok, évek múltán is ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk!

Nekem a NET sokat könnyít! Márhogy könnyebben tudok velük kapcsolatot tartani! Tanácsot kéni, panaszkodni, örömöt megosztani...

És most jön a csattanó! A szomszédomban lakik egy szintén GYED-en lévő, velem egykorú anyuka, aki nagyon nem kedvelt engem (fősulin csoporttársak is voltunk!!)! Mikor megszületett (1 ével később, mint a fiam) a lánya, akkor elkezdtem neki kölcsönadni ruhákat. Azóta annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy szinte naponta beszélünk, de akkor sincs semmi, ha 2-3 napig mégsem! És a férjeink is bírják egymást! Jókat tudnak koccintani (is)! ;)
Habár nemsokára ők is elköltöznek egy másik faluba, én mégis annak örülök inkább, ami létrejött!
És tudom, hogy ha elvárások nélkül, ilyen nyitot tudok maradni, majd később jön egy másik, egy új barátság! És már nem szomorkodom, hogy de kár, hogy csak ennyi volt, hanem ennek tudok örülni...

Bocsi, hogy ilyen hosszúra sikerültem! :)